...lábnyomok a homokon...

lábnyomokat hagysz a homokon, de azt ugye elmossa a víz...a tenger sodró hullámai közt téged is visz az ár...de hogy mi volt tegnap, tegnapelőtt, azon gondolkodni kár...elmúlik megint egy év...öregebb lettél és talán bölcsebb is, bár az nem biztos...kattognak, forognak a kerekek jönnek és mennek az emberek melletted és te itt maradsz...szeretsz és szeretenek megvetsz és megvetnek, szerencse, hogy gyűlölni nem tudsz már...kagyló vagy, mely mindig kinyílik, de egyetlen érintésre bezár...kívül hiába szép, hiába csábít belül érzések kavalkádja vár...van valaki, aki fontos...volt valaki, akinek annak kellett volna lenni...múlnak a percek...a telefonod az élettársad lett és várod a csodát...beleestél a csapdába, amelyből nem menekülhetsz egyhamar...márha akarnál menekülni, de te nem is akarsz...próbálsz lazulni...elfogadni ezt a tetves világot és megszeretni önmagad, hogy aztán, akit szeretsz majd szeretni tudjon...ha egyáltalán szeretni tud...emberek vagyunk, bármily hihetetlen...te is, én is...tök mindegy, hányan ismerik a neved...szép lassan kinyújtod a kezed...fogni szeretnél, markolni, karmolni, harapni...de csak megsimítod az arcát, adsz a homlokára egy csókot és megbújsz a háttérben néha hangosabban néha csendben, hogy ne zavard...ő is sokat tanít neked...tanulod a társas magányt...de ez a magány neked nem részed...nem érzed...de érzed...hogy néha fojt....néha szárnyakat ad, majd el is veszi azokat és arra eszmélsz, hogy fekszel a porban...magasság, mélység...szereted...